Vasárnap, 2005. 03. 11.
 
Kerekes Éva belső ragyogása

"Nem bújok el a világ elől! "

– Soha nem értek még komoly csalódások – mondja –, de hát ezek csak az első körök. Várom is a pillanatot, tartok is tőle, hogy mikor koppanok egy hatalmasat. Úgy érzem, eddig minden apróbb nehézségen sikerült felülkerekednem. Azt szoktam mondani, hogy sebaj, a rossz dolgok segítenek továbblépni.
– A napokban kezdték el játszani a mozik a Végállomás című szlovák filmet, melynek két magyar szereplője is van. A Radošíni Színház nagy múltú előadásából készült filmben Kassai Csongornak, a »díler«-nek a szerelmét játszod.
– Igen. Nagyon örülök, és nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy beválogattak ebbe a filmbe. Tavaly két nagy szlovák játékfilm készült, ezt a cseh Jiŕí Chlumský rendezte. Az egész egy vidéki állomáson játszódik, ahol gyilkosság történt. És mindenkit ott tartanak a helyszínen, hogy kihallgathassák. Én játszom a lányt, aki hirdetés útján ismerkedett meg egy fiúval, és akkor találkozik vele először, az állomáson. A krimi mellett egy kicsi szerelem és komédia. Elsőéves főiskolás voltam, amikor a Szlovák Televízió készített velünk egy-egy rövid interjút. Ennek a bemutatkozásnak köszönhetem, hogy meghívtak a Végállomás próbafelvételére, és megkaphattam a szerepet.
– Fülekről jöttél Pozsonyba. Egyenes út vezetett a Színművészeti Főiskolára?
– Á, dehogy! Az igaz, hogy már az óvodában is játszottam a színjátszó körben, az alap- és középiskolában pedig aktív tagja voltam az édesanyám, illetve a Szvorák Zsuzsa vezette Zsibongó gyermekszínjátszó, majd az Apropó diákszínjátszó csoportnak, de sokáig nem akartam színésznő lenni. A gimnáziumban még nem tudtam, merre induljak. Az emberek mindig is érdekeltek, ezért érettségi után arra gondoltam, megpróbálkozom a pszichológiával. De nem akartam elkapkodni a döntést. És akkor olvastam az Új Szóban egy felhívást, hogy lehet jelentkezni a rendőrakadémiára. Abban az évben indítottak először nyomozóképzést a főiskolán.
– Hűha! Egy ilyen törékeny és pici lány?
– Nem, nem, ez tévedés! A külsőm alapján valóban sokaknak tűnik úgy, hogy törékeny vagyok, pedig nagyon erős és kemény is tudok lenni. A rendőrakadémián is csak a harmadik körben estem ki. Az általános tudásfelmérő tesztjeim éppen olyan jól sikerültek, mint az erőnléti gyakorlatok, amikor futni, úszni kellett. És csak az első fél órában voltam csalódott, hogy mégsem kerültem be. Mert már egyre jobban éreztem, hogy hiányzik a színház. A színművészetire második nekifutásra vettek fel, közben odahaza a füleki Lokál Televízióban dolgoztam mint műsorvezető és szerkesztő. A főiskolára kissé félve jöttem, mert a magyar hallgatókat úgy emlegették a tanárok, mint akik nagyon tehetségesek, temperamentumosak, hogy rengeteg bennük a kitartás és az akaraterő. Szóval előítéletek helyett valósággal »pozitív diszkriminációban« volt részünk. Az osztályunkban négy magyar végzős van, Bánczi Rita, Lax Judit, Mokány Csaba és én. Eleinte izgultam, hogy a szlovák színpadon hogyan tudom majd a bennem az anyanyelvemen megfogalmazódott gondolatokat érthetően és hitelesen megmutatni. Vannak ugyanis színészek, akik nem képesek más nyelveken játszani. Szerencsére kiderült, hogy nekem ez nem okoz gondot. Természetesen kellett hozzá némi idő és sok-sok munka is.
– Kassán, a Thália Színházban álomszereppel kezdted. Ophéliát alakítod a Beke Sándor rendezte nagy sikerű Hamlet-előadásban.
– Ez is a csodák birodalmába tartozik. Úgy érzem, igazából még mindig nem vagyok teljesen kész a szereppel. Folyton új és új lehetőségeket fedezek fel benne. Látod, Beke Sándor például nem a törékeny, hanem a sebezhető és mégis erős Ophéliát látta meg bennem először. Eljött az egyik főiskolai előadásunkra, de persze nem tudtuk, hogy miért. A Konkurz című orosz darabban én történetesen egy nagydarab, erélyes nőt játszottam. Vagy három héttel később felhívott, hogy üljek le, mert volna számomra egy szerepajánlata, az Ophélia. De le kéne hozzá fogynom. Elvarázsoltan feleltem, hogy jó, mennyit kíván? Mert éppen 53 kiló vagyok. Ekkor derült ki, hogy milyen hitelesen játszottam a keménykötésű orosz asszonyt. Igaz, a kosztüm hozzáadott néhány kilót, de akkor is.
– Egyébként elégedett vagy magaddal, a külsőddel?
– Köszönöm, megvagyok magammal. Most soroljam, hogy mi az, amivel mégsem?! Az alakomon például időnként dolgoznom kell, hogy ilyen maradjon, amilyen. Rendszeresen kéne tornásznom is, és oda kellene figyelnem, hogy mikor és mennyit eszem. Ezt hívják egészséges életmódnak. Ami most részint a zsúfolt hétköznapjaim miatt lehetetlen, másrészt pedig úgy általában is imádok enni! Pechemre főleg a disznótoros és a burgonyából készült ételeket kedvelem. Különösebb ügyet nem csinálok ebből, ha nincs hol lemozogni, akkor egy ideig este hat után nem eszem semmit. Elég kemény dolog, de egy színésznőnek előbb-utóbb meg kell barátkoznia a fizikai adottságaival, a testével. A nevem már komolyabb gondot okoz. Egyik nagyra becsült budapesti kolléganőmet ugyanis szintén Kerekes Évának hívják. Mivel én vagyok a pályakezdő, mihamarabb el kell döntenem, hogy anyai nagymamám nevét vagy egy „szerzett” nevet használok-e a továbbiakban.
– Egy pozsonyi bevásárlóközpontban beszélgetünk, a sűrű hóesés miatt ez látszott a legtágasabbnak és legszárazabbnak. Fotós kollégám mellett perceken belül néhány önjelölt fényképész is elkezdte villogtatni a vakuját. Nyilván felismertek, mint az egyik mobiltelefon-hálózat reklámarcát. Kollégám meg is jegyezte: kár, hogy nincs engedélyünk a szökőkút medencéjében fotózni.
– Én pedig hogy »csak szóljatok, és máris csobbanok«.
– Sohasem voltál gátlásos?
– Mind a mai napig nagyon-nagyon gátlásos vagyok. Tizenöt éves koromtól egészen huszonegyig nem hordtam például szoknyát. Mert úgy gondoltam, hogy nem szép a lábam. Az eszembe sem jutott, hogy a feszes nadrág még jobban kirajzolja a vonalakat.
– Szerintem semmi baj a lábaddal.
– A szemléletemmel volt baj. Zavart, hogy nem nyúltam tizenöt centivel magasabbra. De mert ez a pálya arról is szól, ki hogyan tud levetkőzni – már úgy értem, hogy nem ledobálni a ruhákat, hanem belsőleg –, rá kellett jönnöm, hogy örökké nem keseríthetem magamat a »hiányzó« centikkel. A szépség különben is furcsa dolog. A rendezők inkább az »érdekes arcokat«, mintsem a szépnek mondott színésznőket kedvelik. A szépség mögött senki nem keres értéket, tartalmakat. Aggódom is, nehogy én legyek az ügyeletes naiva. Nincsenek szerepálmaim, és olyan »igazi« példaképeim sem. De ott a csodálatos Latabár Kálmán, aki rengeteg örömet, szeretetet és emberséget sugárzott magából, és minden porcikája táncolt és élt a színpadon! Őt világéletemben csodáltam! És nagyon kedvelem azt is, ahogy Meryl Streep dolgozik. Tisztán, egyszerű természetességgel. És ha arra van szükség, nagyon vonzó tud lenni. Úgy gondolom, hogy hiába világszépe valaki, ha a belső tartalom hiányzik. Jó példa a reklámfotózás is, amelyet említettél. Az valóban vegytiszta testi munka. A reklámfilm rendezőjét nem érdekli, hogy te mit gondolsz a fotón vagy a filmvásznon megjelenő alakról, akit megjelenítesz, az sem, hogy egyáltalán gondolkodsz-e. Nem téged, hanem egy »arcot« választanak ki, és feltételek nélkül teljesítened kell, amit kérnek. Ami velem történt, nem nagy dolog, nem is különösebben megalázó. De valahol azért mégis. Az egyik szemfogam gyermekkorom óta kiállt kissé, ezért a rendező rám parancsolt, ki ne nyissam a szám, mosolyogni meg végképp ne mosolyogjak, mert ő nem akar olyan fotót, amelyiken úgy nézek ki, mint egy szőke vámpír. Ez több alkalommal is elmondta a stáb előtt, jó hangosan. Mit válaszolhattam volna?! Később, ahogy összegyűjtöttem egy kis pénzt, rendbe tetettem a szemfogamat. Pedig előzőleg azt gondoltam, hogy nem »megcsúnyít«, hanem érdekesebbé tesz.
– Lehet, hogy a reklám is annál izgalmasabb lett volna.
– Lehet, de mondom, ez ilyen munka. Ki kell próbálni, mindenképpen érdekes tapasztalatokkal gazdagít.
– Szeretsz mindenfélét kipróbálni?
– Ami a szakmát illeti, hát miért ne?! Nagyon az elején tartok, nem is gondolkodom társulatokban. Színházi és filmes kalandokra vágyom. Magam szeretném ezt a világot felfedezni. Soha nem hittem azt, hogy az embernek csak úgy magától az ölébe hull valami. Ezen a pályán folyamatosan »látszani kell«, hogy később egy szerep kapcsán eszébe jussál valakinek. Nem azt mondom, hogy mindenáron nyomulni, az ilyen »önmenedzselés« távol áll tőlem, de nem bújok el a világ elől! Pozsonyban eleinte furcsa volt, nem ismertem senkit. Azután elmentem a rádióba, hogy »Kerekes Éva vagyok, s ha szükség lesz a hangomra, nyugodtan hívjanak!« ĺgy is történt. A filmezéssel pedig úgy van, hogy az egyik feladat hozza a másikat. Több szlovák produkcióban játszottam már, most is forgatok. A Démonok című filmben kaptam meg az egyik főszerepet. Szeretem a kihívásokat. Az a legjobb, ha olyan dolgot kérnek az embertől, amihez teljesen át kell alakítania önmagát. Udvaros Dorottya például egy szerep kedvéért kopaszra borotválta a fejét. Nincs kizárva, hogy egy nyári darabban rövid és fekete hajú leszek.
– Melyik darabra gondolsz?
– Nem is tudom, kiejthetem-e a számon, annyira hihetetlen még! De mégis: ha semmi sem jön közbe, májusban elkezdjük a Passió próbáit. Ez a Közép-Európai Táncszínház és különböző budapesti színházak színészeinek a közös produkciója, Zsámbékon lesz a bemutató. Elsősorban táncra és zenére épül, de prózai színészek is szerepelnek benne. Én Mária Magdalénát fogom majd alakítani. Ha csak tehetem, el-eljárok színházat »nézni«. Ez a szórakozás mellett egyfajta tapasztalatszerzés is. Nem tetszik, amikor a színészek csupa negatív véleményt mondanak egymás munkájáról. Ugyanazt a szerepet nagyon sokféle módon lehet jól eljátszani. De persze a hibákból is tanulhat az ember. Sajnos, mostanában nagyon kevés a szabadidőm, ritkultak a »civil« színházlátogatások is.
– Ha jól számolom, legalább négyfelé ingázol.
– Pozsony, Budapest, Fülek és Kassa között, igen. És ebben még nincsenek benne a forgatási helyszínek. Sokáig nem zavart, hogy mindenhová cipelem magammal a kis motyómmal teli bőröndöket, de mostanában már egyre jobban vágyakozom egy saját otthon után. Ha csak tehetem, rohanok haza, Fülekre. Nincs fontosabb, mint a családom s a hozzám legközelebb álló emberek. Ők azok, akik mindig feldobnak, felvidítanak. Bármi történjék velem, otthon egész biztosan sikerül kibeszélnem magamból. És újra megtisztulok. Van egy nagyszerű 28 éves bátyám, aki amellett, hogy gimnáziumi tanár, vállalkozik, sőt ismét jár egyetemre is. Édesanyám már nem foglalkozik csoportvezetéssel, de mint annak idején a Zsibongóról, most rólam, az én munkáimról vezet krónikát. Ő a másik szigorú kritikusom, s azzal teszi nekem a legjobbat, hogy mindig elmondja a véleményét. Akkor is, ha az nem éppen hízelgő. Úgy gondolom, minden alkalmat ki kell használni, hogy együtt legyünk azokkal, akiket szeretünk. Mert az élet véges. Én mindenesetre megfogadtam, hogy a szüleimet harmincéves koromig megajándékozom egy-két kis unokával. Egyelőre persze elsősorban dolgozni, tapasztalatokat gyűjteni szeretnék. Pozsonyt és Kassát most a Hamlet »köti össze« az életemben. A főiskolán engedélyezték, hogy ez legyen majd a vizsgaelőadásom. Mindeközben a kedvesem és a barátaim nagy része Budapesten él. Én kedvelem a nagyvárosokat, ha valaki nyugalomra vágyik, a nyüzsgés közepén is találhat egy csöndes zugot. S szerintem pihenni, feltöltődni is úgy lehet igazán, ha szeretteinket a közelben tudjuk.

Csepécz Szilvia

[2005. 03. 11.]